Rebecca Whitney

♦ REBECCA LILIAN WHITNEY ♦

♦ ♦ 18 ♦ ♦ ♦ 1994. 09. 16. Haven ♦ ♦ ♦ lány ♦ ♦ ♦ Ranch-on dolgozik ♦ ♦ ♦Titulus: Lovas szépség♦ ♦



♦ ♦JELLEM♦ ♦
Ha valaki megismeri Rebecca-t, rájön, hogy nem egy átlag emberrel beszélget. A lány komolyabb, mint a kora beli diákok és sokkal okosabbnak is tűnik. Mindig megfontoltan beszél és cselekszik, de ez mellett nyílt az emberekkel. Nem visszahúzódó, szívesen ismerkedik, de a barátság nála már egy olyan lépcsőfok, ahová nehéz feljutni, de aki oda kerül, az számíthat rá a jövőben, mert kiérdemli a segítségét. Sokszor nagyon makacs és határozott, ezen kívül amit kitűz maga elé célnak, azt meg is valósítja. Mindig megmondja a véleményét és hogy ha a helyzet úgy kívánja, akkor akár erőszakot is alkalmaz annak érdekében, hogy bizonyítsa igazát. Nem mondható félénknek különleges külseje miatt, inkább néha úgy tűnik, mint ha fensőbbrangúnak hinné magát, pedig ez nem így van, csupán csak néha túl komoly.

♦ ♦KÜLSŐ♦ ♦
1,75 magas, és még nőni is fog, szőke haj, loknis, ami gyönyörű bájt kölcsönöz a lánynak, nagyon ritkán vasalva hordja. A szemei tengerkékek, és minden eredeti rajta. A haja nem festett, nem volt még semmilyen műtéte, telt keblek, darázsderék ami még jellemzi a kisasszonyt. Imád szoknyába járni, de nem veti meg a farmer nadrágot sem. Sokfajta színt képes elviselni magán, ám mindig figyel a megjelenésére. Ha melegítőben van akkor is van valami elegancia a megjelenésében. Senki sem tudja, hogy hogyan csinálja. Ékszereket csak alkalmi ruhához vesz fel, de egyébként a pici aranykarika fülbevalója mindig rajta van. Egy kis arany-fehér arany nyaklánca van, amit semmire nem cserélne le, így csak a gyűrűit szokta a ruháihoz váltani.

♦ ♦LOVAM♦ ♦
Egy fekete 1,80 mar magasságú fríz ló, aki Diablo névre hallgat.



♦ ♦FÉLELMEK & AMIBEN KIEMELKEDŐ & AMIBEN ROSSZ♦ ♦
Mitől fél: A sötétségtől, a villámlástól és a vihartól, illetve a mély víztől.

Amiben kiemelkedő: Lovaglás, tanulás, barátkozás.

Amiben rossz: Egyenlőre még főzni nem tud tökéletesen.


♦ ♦MÚLT♦ ♦
Hamarosan tizennyolc éves leszek, már nagykorú, akit minden apró dologért lecsukhatnak. Az életem egyáltalán nem mondható átlagosnak. Apámmal élek itt Haven-ben a Red Horse Ranch-on. Rebecca Whitney vagyok, a farm jogos örököse. Lovagolni szinte azóta tudok, mióta járok, imádom a kedves négylábú jószágokat. Közel kilencven paripa van elszállásolva nálunk. Hogy miért apámmal élek? Egészen kicsi voltam még mikor anyám meghalt egy lovas balesetben. Akkor találtam rá igazán a lovaglásra, a lovak megérzik ha valami nyomja a lelkünket, és a szeretetükkel gyógyítani képesek. Tizenöt voltam mikor be akartam nevezni életem első tétversenyére, apu nagyon nehezen ment bele, ám látva, hogy Charlie mennyit segít nekem és tanít... Végül Robert kifizette a nevezési díjam, és el is vitt a helyszínre. Még nem volt szponzorom, a saját színeimben versenyeztem, ami a fekete-vörös volt. Több mint tíz lóhosszal vertük meg a mezőny többi lovát. Még most is remegek ha arra a különös versenyre gondolok, ami nem kezdődött túl jól. A tizenhatodik születésnapomra megkaptam életem első versenylovát. Diablo-t, aki akkor kezdte pályafutását. Gyönyörű szép fekete fríz csődör. Három éves volt akkor, én pedig már magam előtt láttam a következő győzelmemet, az én csoda paripámmal. Charlie lett a trénerem, és mindenre kitanított, apám fizette a zsoké vizsgát, elsőre sikerült, így a következő versenyen, már a Whitney birtok színeiben (Zöld-arany) léptem az ovális pályára. Fekete csődöröm úgy ment, mint az árnyék, senki sem tudott befogni minket, pedig a part legjobb lovai ellen versenyeztünk. Apám sírt mikor beértem a célba, be kell valljam én is. Anya pedig nagyon reméltem, hogy büszke lesz rám. Hónapokkal később apa új embereket vett fel próbaidőre dolgozni, köztük egy különösen furcsa fiút. Alig volt idősebb nálam. Persze a figyelmemet a következő őszi, szezont záró verseny kötötte le, így nem volt időm foglalkozni azzal, hogy apám kiket alkalmaz. Charlie sokszor volt szigorú, de rengeteget fejlődtem a tudásától, párszor kivitt a farmon kívülre is, hogy terepen is menjek ne csak a pályán, mert nem csak nekem segít a figyelmem megtartásában, hanem a lovam is jó kondiban marad. Diablo imád száguldozni, ezt hamar észre vettük, még egyszer sem dobott le a hátáról, de nála mindig résen kellett lennem ha nem a pályán voltunk. Hiszen egy hároméves csődör csikóról beszélünk. Amíg jó idő volt egész sokáig kinn voltunk, végül ismét eljött a verseny napja. Apám és Charlie kísértek, mint mindig, én pedig halálra izgultam magam. Kétszáz mérföld volt a táv, Diablo pedig erőtől duzzadó, kicsit... nem kicsit, nagyon rettegtem, de tudtam, hogy a részvét a fontos. Anyáért, apáért, és Charlie-ért. Nyeregbe szálltam, és vártam, hogy elindítsanak minket. Célfotóval kellett eldönteni, hogy a három beérkező lóból melyik nyert. Mikor bemondták, hogy Rebecca Whitney... a szívem is megállt egy pillanatra. A győztesek körébe mentünk, és megkaptuk a kék szalagot. Apám büszkén ölelt át, én pedig szokás szerint elbőgtem magam. Most egy kis pihenés várt Diablora, hiszen jött a tél, nekem pedig jöttek a vizsgák, komolyan alig vártam. Mikor újra kitavaszodott én ismét az istállók környiékén lébecoltam. Az új megmaradt munkásokat vettem szemügyre miközben apa irodájába tartottam, hogy megkérdezzem tőle mi lesz az első verseny. Jó hírrel fogadott, két hetet kaptam a felkészülésre, tehát egyből haladtam tovább Diablo állásához. Felszerszámoztam, és indultam a szokásos tereplovaglásra, majd a pályára Charlie-hoz. A nap már szépen felszárította a harmat cseppeket, csődöröm pedig elemében volt, ezért kicsit szorosabban kellett fognom a szárat, aztán engedtem rajta had száguldozzon egy kicsit, már visszakanyarodtunk a birtokra mikor megláttam azt a srácot az udvaron. Már rég elfelejtettem, hogy ő itt dolgozik. Aztán rám nézett, mintha megérezte volna, hogy figyelem... Az edzés után nem bírtam magammal megkerestem, hogy megkérdezzem tőle ki is valójában. Mindent tudni akartam róla.... Eltelt egy év, Cameronnal pedig egész jó barátok lettünk. A kedvenc részem mindig az volt, mikor apa házi versenyt csinált, és megvertem az összes srácot. Jó Charlie biztosan hagyott nyerni, de jól esett ez a kis kedvesség tőle...

♦ ♦PÉLDA JÁTÉK♦ ♦
Miközben egy vonalban haladtunk a mezőnnyel, biztos voltam benne, hogy Csoda megértette, hogy kettőnknek ma valami különlegeset kell teljesítenünk. Éreztem magam alatt, a ficánkoló ló mámoros feszültségét-Csoda lelkesültségét és remek állapotát, s mindenekelőtt vágyát, hogy nyerjen. Kommunikáltunk egymással. Olyan volt, mintha olvastunk volna egymás gondolataiban. Oda értünk a kapuhoz. Charlie szerint a kettes pozíció nem volt túl előnyös. Ha nem juttatom ki elég gyorsan Csodát, akkor a külső oldalon lévő lovak befordulhatnak a kerítés felé, és elzárják az utunkat. Mindenki azért fog küzdeni, hogy teret nyerjen belül. Csettintettem Csodának, amikor ránk került a sor, és Csoda igazi hölgy módjára lépett be. Végig futtattam a kezem Csoda nyakán, miközben a másik kilenc ló is elfoglalta a helyét. Láttam, hogy beáll az utolsó néhány, összeszedtem magam, megragadtam a szárat, Csoda selymes, hosszú sörényével együtt. A ló éberen hegyezett fülei között, egyenesen előre néztem, és minden izmomat megfeszítve vártam. Mindkét oldalról lovak horkantását hallottam. Zsokék és segítőik gyors, rövid megjegyzéseket váltottak. Szemem előtt lassítva felvillant Jilly balesete, de nem akartam erre gondolni. Ehelyett elképzeltem magam előtt, hogy elsőként haladunk át Csodával a célszalag alatt. Ugyanebben a pillanatban megszólaltak a csengők, és feltárultak a kapuk. Sarkammal jeleztem Csodának, és kiáltottam:-Gyerünk!
Csoda farának egyetlen erőteljes mozdulatával kitörtünk a kapuból. Néhány lépéssel távolabb kerültünk a boly legrosszabb részétől. Még arra sem volt időm, hogy hálás legyek. Csak előre koncentráltam. Harmadikként haladtunk, de nem túl gyorsan. Viszont egy pillanatra sem feledkeztem meg arról, hogy kilenc jó erőben lévő telivér dobog mögöttünk, liheg a nyakunkba. Azt is tudtam, hogy a távolabbi kanyarig nem fog történni sok minden, akkor viszont mindenki küzdeni kezd, hogy jó pozícióba kerüljön az egyenesen. Tartottam Csodát a kanyarban, és a hátsó egyenesen. Úgy tűnt a kanca visszafogja magát, pontosan tudva, mit kell tennie, hogy őriznie kell az erejét az utolsó vágtára, ha szükséges lesz. Úgy tűnt, a mezőny nem könnyíti meg a dolgomat. A szemem sarkából láttam, hogy a külső oldalunknál jön fel egy ló. Szinte azonmód Csoda is észre vette, és magától húzni kezdett előre. Egy szemvillanás alatt döntöttem, és kiengedtem Csodát-imádkozva, hogy ne növelje túlságosan a sebességét. Most másodikként haladtunk, és közeledtünk a távolabbi kanyarhoz. Innentől kezdve válik kritikussá a verseny. A belül haladó ló, Hírnök, egy jó hírű négyéves volt. Jobban aggódtam azok miatt a lovak miatt, akik a külső oldalon gyorsan teret nyerhetnek-a Herceg, Excalibur és Mercy Man.
-Túl könnyű a verseny, nagyobb küzdelemre számítottam!-a következő pillanatban azonban már meg is bántam ezt a gondolatot. A túlsó kanyarba értünk, és ekkor felgyorsultak az események: Hírnök nekilendült a kerítés mellett, s a külső oldalon is feljött egy ló. Oldalra pillantottam, s láttam, hogy Excalibur az. Mellettük Townsend Hercege futott.
-Viszlát kislány!-kiáltotta oda az Excalibur hátán ülő zsoké, miközben elhúzott Csoda mellett. Túl sokáig vártam! Excalibur befordult elém, miközben Townsend Hercege sem maradt le a külső oldalon. Hírnök tartotta a helyét belül, a három ló fej fej mellett haladt, amikor Csoda hirtelen beszorult mögéjük. Éreztem, hogy lovamat nagyon zavarja a helyzet, aki szinte át akart mászni az előtte torlódókon. Kénytelen voltam vissza tartani.
-Elvesztettem! Túlságosan zöldfülű vagyok. Fel kellett volna készülnöm!-gondoltam pánikba esve. Azután felfedeztem egy keskeny nyílást a kerítésnél. Szoros lesz... talán túl szoros. Lehet, hogy Csoda nem akar majd átmenni rajta, de ez volt az egyetlen esélyünk. Hátra pillantottam a baloldalon és láttam, hogy ott senki nem zárja el az utat. A kerítés felé fordítottam a kanca fejét. Csoda meglátta a rést, és mozdult. Egy lépéssel fordult, a következővel bekerült a résbe és a harmadik lépésével bátran keresztül jutott rajta. A kerítés mellett alig maradt egy kevés hely, majdnem súroltuk, de a ló felismerte az esélyt, és nem engedte, hogy bármi megállítsa.
-Ez az!-hebegtem-Fogjuk be őket!
Négyen voltunk a pályán, akik egyszerre jutottak az egyenesbe. Csoda sörénye az arcomba csapódott, miközben amennyire csak tudtam, lekuporodtam a kanca nyakánál. Egyetlen jelzésemre Csoda átvette a vezetést, és új lendületet kapott. Éreztem mennyi erő maradt még benne. Mámorító volt! Hírnök visszaesett, de Excalibur és Townsend Hercege erejük teljében voltak és nem akarták feladni a csatát. Teljesen kiengedtem a szárat, és kezemmel masszíroztam Csoda nyakát, miközben csettintgettem a fülébe. Ezek olyan jelek voltak, amelyet mindketten jól ismertünk. Éreztem, hogy a kanca mindent belead.
-Nyerd meg!-kiáltottam.-Gyerünk kislány!
A nyolcadot jelző póznánál hátra pillantottam és megláttam egy orrot. A tizenhatodot jelző póznánál nem láttam semmit, de nem akartam kiengedni-és Csoda sem. Közvetlenül a cél előtt ismét jobbra néztem, majd hátra, és láttam, hogy Excalibur és Townsend Hercege nem tehetnek semmit, csak az mi porfelhőnket látják. Hirtelen örömöt éreztem szétáramlani a bensőmben. Tudtam, hogy megcsináltuk. Győzni fogunk!
Aztán beértünk a célba. Felálltam a kengyelben, és diadalittasan emeltem karomat a magasba.
-Megcsináltuk, Csoda! Megnyertük a Classicot!-kiáltottam. És a kanca is tudta. Miközben megfordultunk, felvetette elegáns fejét, és vissza vágtattunk a pályán, hogy lássuk ahogy a mezőny többi lova felénk vágtat. Egy másodperccel később Craig lovagolt mellém Townsend Hercegével.
-Gratulálok.-vigyorgott.-Mondtam én, hogy meg tudod csinálni.-Elakadt a lélegzetem. Olyan izgatott voltam, és annyira elöntöttek az érzelmek, hogy alig tudtam megszólalni.-Köszönöm!-mondtam Craignak.
-Amikor kijöttünk a kanyarból, azt hittem befogtunk. Aztán láttam, hogy kilősz a kerítés mellett. Másodikak lettünk, de csak egy hajszállal vertük meg Excaliburt. Átkozottul jó lovaglás volt. Meg kell néznem újra, hogy lássam pontosan, hogy csináltad.-mondta Craig.
-Nem csak az én érdemem.-nevettem.-Csodának több köze volt hozzá.-sosem voltam még ennyire boldog életemben. Egyfolytában Csoda nyakát veregettem és dicsérő szavakat suttogtam a fülébe, de amikor Craig előre vágtatott, rájöttem, hogy alig látok a szemembe gyűlt örömkönnyektől. Így nem fogom megtalálni a győztesek körét. Szerencsére ugyanaz a felvezető lovas, aki bevezetett minket, értünk jött.
-Hé!-nevetett, miközben megfogta a szárat és elvezett minket.-Tudtam, hogy igazam lesz veletek kapcsolatban. Szép lesz a fogadtatás a győztesek körében!-a következő néhány perc egyetlen vidám zűrzavarnak tűnt a fejemben. Az ujjongó tömeg, a kamerák, Charlie ragyogó arca, miközben Csodát tartja, hogy leszállhassak róla levegyem a nyerget és mázsálhassak. Aztán újra nyeregbe szálltam, hogy a Csoda hátára terített virágos takaróval ismét fotókat készítsenek. Csoda amint büszkén felveti a fejét, és igazi showt rögtönöz nézőinek; családom, és barátaim ölelései és csókjai és Mike.-Ne sírj.-mosolygott rám, miközben gyengéden letörölte a könnyeket az arcomtól.
-Annyira boldog vagyok.-hüppögtem.
Terry egy zöld-sárga szatén takarót terített Csodára, és Mr. Townsend euforikus állapotban vezetett engem és Charliet a fehér kerítéssel szegélyezett pódiumhoz. Még több fénykép készült, és egy mikrofont tartó tévés kommentátor mindhármunkat megkérdezett, hogy mi érzünk, én persze meg sem tudtam szólalni. Aztán átnyújtották a trófeát, ezután Mr. Townsend beszédet mondott, és megköszönte, hogy segítettem. Végül eloszlott a tömeg, és lassan eltűntek a riporterek is. Remegtem, és nem tudtam elhinni a történteket. Végül Csodát vissza vezettük a tágas bokszába pihenni. Elvonultam átöltözni, a zsokék öltözőjében Excalibul lovasa szólított meg.
-Ügyes vagy, nem gondoltam volna, hogy sikerül neked.-mondta, és kezét nyújtotta felém, gyorsan kezet ráztunk, majd elindultam letusolni, aztán átöltöztem. Visszasétáltam Csodához, Charlie olyan boldog volt, mint még soha. Jókedvében, még dúdolt is. Jilly átölelt amint vissza mentem.
-Annyira büszkék vagyunk rád.-mondta, majd Csodához léptünk. Ő már vígan ette a vacsoráját, beléptem hozzá, és megöleltem.
-Ügyes voltál nagylány, annyira szeretlek.-mondtam, és selymes sörényébe temettem az arcomat. Kint nagy lett a csend, majd ordítozást hallottam. Csoda felemelte a fejét. Végül ismét enni kezdett, de a kiabálás nem maradt abba. Kiléptem a bokszból, és láttam Bradet, amit Craignak osztja az észt.
-Miért engedted, hogy nyerjen? Hercegnek kellett volna nyernie. Miért nem figyeltél?-üvöltözött, Craig csak némán bámult rá, végül odaléptem.
-Brad, szerintem nincs jogod így beszélni Craiggal. Lehet egyszer megcsapna te ott maradnál.-tettem hozzá gúnyosan, majd karba fontam a kezem. Brad felém mozdult, és megütött. Éles gyűrűje felhasította az arcomat.
-Te pedig Rebecca nem szólsz bele igaz?-kérdezte szórakozottan, majd elővett egy zsebkendőt és letörölte a gyűrűjét.
-Nőt ütni pedig szégyen.-köptem vissza, ekkor Brad ismét ütésre emelte a kezét, de ezt már Craig sem hagyta szó nélkül. Elkapta Brad lendülő kezét, és hátra csavarta.
-Nem hallottad, mit mondott Rebecca?-kérdezte sziszegve, majd el lökte Bradet, akit Herceg boksza fogott meg. Megérintettem a sérülésemet, mikor szemem elé emeltem a kezem láttam, hogy erősen vérzik, legszívesebben kikapartam volna Brad szemeit. Épp ekkor ért oda Mr. Townsend.
-Rebecca mi történt?-kérdezte, és fiára nézett, majd Craigra, és ismét rám.
-Semmi Mr. Townsend.-mondtam szórakozottan, de közben Bradet felnyársaltam a tekintetemmel. Mr. Townsend látta, és Bradhez lépett, majd megütötte.
-Erre tanítottalak?-kérdezte dühtől fojtott hangon, végül rám nézett ismét.
-Gondolom most vissza mész Havenbe igaz?-kérdezte kedvesen.
-Igen, mivel kezdem rosszul érezni magam.-feleltem csendesen, Craigre hálás pillantást vetettem, majd elköszöntem, még hallottam ahogy Apja jól átmossa Brad fejét, visszasétáltam Csodához, és elkezdtem felkészíteni az útra. Apám már elkészítette a lószállítót. Mr. Townsend elköszönt, és kiléptem Csodával, hogy újra haza menjek. Beszálltunk a furgonba, és apám újra haza hozott.

♦ ♦ Play by - Amanda Seyfried ♦ ♦