Gyakorló pálya

Ahol az edzésben lévő lovakat futtatják reggelente.

Rebecca Lia Watson

*És eljött az igazság napja. Nagyon hosszú kihagyás után neveztem az első versenyre Red és a saját gyógyulásom után. Igen, a fémlemezek már nincsenek a lábamba és elvileg gyógyultnak nyilvánítottak, Red lába is rendbe jött, de nekem az lesz az igazi bizonyíték, ha versenyen helyt tudunk állni és ismét tarolunk, vagyis megnyerjük. Szerencsémre a ranch, ahol élek, rendszeresen rendez mindenféle versenyt. Most is egy több napos versenyt rendeztek, ahol lehetett mindenféle számban indulni. Először egy díjugratóra neveztem be, hogy ne legyen túlterhelve semelyikünk. A pálya teljesítése szépen sikerült. Nem vertünk, nem léptük túl az időt, mondhatni gyorsak voltunk, mint a régi szép időkben.
Utána a gyakorlópályán léptettem Red-et, hogy ne legyen majd izomláza. Egy idő leszálltam róla és a kantárszáránál foga vezettem. Páran ijedten ugrottak félre, de jó sokan emlékeztek még Red-re. Bevittem Red-et az ideiglenes bokszába, leszerszámoztam és visszamentem a pályára kicsit beszélgetni a többi versenyzővel. Hiányoztak már az ilyen napok.*

& Gabriel Lambrick

*Nagy nap volt a mai, bár Diablo velem maradt én kicsit megtörtem. Hónapok teltek el mióta senkit sem láttam, most már vágytam a közösségre. Hallottam, hogy a Red Horse Ranch verseny napokat hirdet. Úgy éreztem, hogy kell még valami utoljára ami a régi életemhez köthető, aztán tényleg új életet kezdek. De ezt rendesen le kell zárnom. Mindent! A városból a ranch-ig nem tartott sokáig az út, bár kicsit rosszul voltam, mint az elmúlt időkben, de tartottam magam. Egy kis kekszet eszegettem az úton és próbáltam nem a reggeli rosszullétre gondolni. Ahogy megérkeztem kicsit hagytam lenyugodni a hasam, nem olvastam arról, hogy várandós nők lovagolnának, hát most kipróbáljuk, hogy a csemete mennyire bírja, nem különben én. Kiengedtem Diablo-t, végig néztem a versenylistát egy sprinter versenyre neveztem, Diablo imádja, én pedig teljesen megbízok benne. Viszont előtte még muszáj volt bemelegítenünk, így a gyakorló pálya felé vettük az irányt, miután felszerszámoztam. Halvány zöld hasított bőr lovaglóruhában léptem a pályára Diablo oldalán, a kobak alá gyűrtem szőke tincseimet, majd egy határozott mozdulattal a nyeregbe lendültem. Furcsa érzés volt, már hónapok óta nem ültem Diablo-n. Lassan bemelegítettünk, majd ahogy jónak éreztem a távot ügetésből vágtába váltottunk. Szeretem a száguldás érzését, csak ne liftezne a gyomrom. Ez most nagyon rosszul jön. Bár tudnám, hogy ki az apja a csemetémnek, annyira nem szeretném ha apa nélkül nőne fel. Jut eszembe csemeték... Igen, az orvos a minap sokkolt azzal, hogy ikrek lesznek. Viszont jó lenne ha most nem kalandoznának el a gondolataim, mert lovagolok. Diablo persze megérzi, hogy nem figyelek teljesen, így megáll a pálya közepén, és idegesen dobogni kezd a lábával. Muszáj vagyok kicsit kihúzni magam, körbenézek, aztán majdnem lefordulok a nyeregből... Gabriel... Jézusom eddig észre sem vettem, és ő hogy-hogy itt van? Tágra nyílt szemekkel néztem annak a férfinek a profilját, aki most talán régi ismerősei között érzi épp jól magát, és pont ott ahol én ma versenyezni szeretnék... Már csak abban bízok, hogy ő nem nevezett arra a versenyre, amire én. Kínomban újra elindítom Diablo-t és minden figyelmem neki szenteltem. Ahogy ellovagoltunk a társaság mellett kicsit belehúztam, nem akartam, hogy Gabe felismerjen, abba most belehalnék. A pálya hátuljában megállítottam az éj fekete csődört és lejárattam. Nem szándékozok csatlakozni a többi lovashoz, így már nem. A lehető legfeltűnésmentesebben indultam ki a pályáról, keresni egy nyugisabb zugot.*

*Még vissza volt az ugró versenyből jó néhány páros, így ráértem újra felszerszámozni Red-et az eredményhirdetésre. A többi versenyzővel, aki már szintén szerepelt jókat röhögtünk. Jó volt tényleg újra ebben a légkörben lenni. Újra azt a néhány évvel ezelőtti énemnek éreztem magam. Csak a versenyek számítanak és a versenyek között meg szoknyapecér vagyok. Nem kell nekem másik élet... kipróbáltam és jó nagy pofára esés lett a vége. Még ha nem is az én hibámból történt, attól még nagyon fájt ez az egész.
Most is éppen a srácokkal valamin jót röhögtünk, amikor egy nagyon ismerős ló haladt el a csoportunk mellett. Diablo.. ezer közül is megismertem volna. Rögtön feljebb emeltem a tekintetem és a lovasára. Megállt bennem az ütő. Az a személy volt az, akit annyira igyekeztem elfelejteni, ami talán ment is volna már. Feltűnően próbálta behúznia nyakát, szóval ő is észrevett. Nem haboztam, ösztönösen cselekedtem, kiléptem a kis társaságból minden szó nélkül és utánuk eredtem, lépésben voltak így nem esett nehezemre elkapni Diablo kantárszárát. Szótlanul néztem fel Beccára. Valami olyan furcsa volt rajta, csak tudnám mi, próbáltam rájönni, de így nem ment.*
-Szia! *Szólaltam meg végül. Örökre nem játszhatjuk a kisgyereket, hogy elkerüljük egymást és nem nézünk egymásra. Igaz, régi sebeket tép fel minden egyes találkozás, de meg kell tanulnunk tovább lépni rendesen.*

*Amint megláttam rosszul létem nem hogy az egekbe szökött volna, inkább alább hagyott, nem értettem a dolgot. Mindenesetre el szerettem volna kerülni vele minden nemű kontaktust. Épp ezért siettem ki a gyakorló pályáról, még mielőtt észre venne. Nagyon nagyon igyekeztem észrevétlennek lenni, de ez mint utóbb kiderült nem jött össze. Épp kifelé léptettem Diabloval, mikor a látóterembe került az az egy ember, akinek nem kellett volna. Persze Diablo ismeri, így aztán nem szólt egy rossz szót sem, hogy Gabe megfogta a kantárt és megállásra késztette. Aztán szótlanul felnézett rám én pedig kezdtem nagyon nagyon kényelmetlenül érezni magam. Pillantásomban kín és szomorúság bujkált, el akartam süllyedni a föld alá. Elkaptam a pillantásom, és teljesen másfelé néztem, képtelen voltam ránézni. Most viszont már elkapott a rosszul lét, le kellett szállnom Diablo-ról. Kérlelő pillantást lövelltem Gabe felé, hogy vigyázzon a csődörre, majd sarkon fordultam, és az első mellékhelységig futottam, hogy aztán kiadjam magamból azt amit már sikerült magamba erőltetni. Ez sem a verseny drukk miatt van tudom jól, és most kezd megkérdőjeleződni az, hogy biztosan végig tudom-e csinálni. Ahogy kicsit jobban lettem és összekaptam magam, szalon képesnek nyilvánítottam a kinézetem újra szembe tudtam szállni Gabriellel. Vissza is sétáltam hozzá és elpirulva álltam meg előtte.*
-Bocsi, kicsit ideges vagyok mostanában.*túrok bele rendezetlen hajamba, mert időközben a kobak lekerült rólam és a hajam is kiengedtem. Diablo kantárjáét nyúlok, és mellé lépek, de úgy, hogy kicsit a ló közém és a fiú közé kerüljön.*
-Rég láttalak, hogy vagy?*töröm meg végül a kínos csendet és furcsán méregetem, valahol mélyen mindent megadnék azért, ha tőle várnék gyereket, de talán egyszer majd csak kiderül, ha nem később akkor most...*
-Illetve jó is, hogy összefutottunk, valójában éppen esedékes...*kezdek bele kissé nyekergősen, nem tudom, hogy a verseny előtt, vagy után mondjam-e el neki, hogy szeretném ha csinálna egy apasági tesztet. Fogalmam sincs... Persze nem változtam még olyan sokat, de valamennyire már a feszülős ruhákban látszik némi pocak, ami mondjuk még elhízásnak is betudható, de nem a lovagló ruhában és a fene gondolta volna, hogy megint egy városba kerülünk Gabe.el.*
-Verseny után meg szeretnélek kérni valamire...mentem ki magam a helyzetből, és újra elpillantok, képtelen vagyok fél percnél többet a szemébe nézni, olyan hatással van rám. Inkább játszom azt, mint az első találkozáskor, mikor Jenny-vel lovagoltunk és Doki megindult Gabriel-ék után. Akkor a hannoveri mögé bújtam, most pedig a fríz mögé.*
-Nem akarlak feltartani, biztosan sok dolgod van, és ami azt illeti, nekem is mindjárt kezdődik a sprinter verseny, és oda kell érnem. Majd megkereslek...*motyogom, és körülbelül eddig bírom, mert ellépek Diablo-tól és megölelem a fiút. Annyi minden kavarog bennem és képtelen vagyok legyűrni, most pedig persze, hogy hülyét csinálok magamból.*

*Ez az egész olyan szürreális volt. A földszínéről nem tudtam eltűnni, így csak egy jó messzi városba tudtam elköltözni. Haeven nem olyan nagy, úgy gondoltam, hogy itt nyugodtan folytathatom az életemet a húgommal, aki szintén velem tartott. Nem tudom mi volt közte és az a srác között, akit említett, de örültem, hogy nem maradt ott, hanem velem jött. Ketten mi mindig is segítettünk egymásnak, szóval most is támogatjuk egymást. De úgy néz ki, hogy senki nem menekülhet el véglegesen a sorsa elől. Ebben a városban kellett nekem újra találkoznom az én sorsommal, Beccával. Mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben, de egyelőre nem tudnék megbocsájtani neki. Amit tett velem, azon szerintem sok pasi nem is tudna túllépni.
Csak figyeltem, ahogy Becca leugrik a lóról és elrohan. Én természetesen fogtam Diablo-t és simogattam a lovat. Ismertük már egymást, így nem volt semmiféle tartás sem a lóban irántam. De az aggasztott, ami történt. Beletelt egy kis időbe mire Becca visszaért. Végigmértem alaposan és valami feltűnt... és összeraktam a dolgokat. A hasa gyanúsan gömbölyödött és az előbbi rosszul lét... De meg sem bírtam szólalni, mert ha már így gömbölyödik, akkor... úr isten.. ki az apa? Azt hiszem féltem a választól.*
-Köszönöm a kérdést, én jól vagyok. Visszatértünk a versenyzéshez. *Mondtam egyszerűen, de az apaságra nem mertem rákérdezni még mindig, pedig muszáj lesz. Már éppen feltettem volna a kérdést neki, amikor egyszer csak átölelt. Sóhajtva öleltem át én is, olyan jó érzés volt újra a karjaim között érezni, de befészkelte a gondolat a fejembe magát, hogy valaki mástól terhes netán.* -Ki az apa? *Kérdeztem meg tőle csendesen, miután elengedtük egymást. Az biztos, hogy így most nem fogom elengedni, válaszokat akarok méghozzá nagyon gyorsan, amihez azt hiszem nagyon is sok jogom van.*

*Mikor Gabe átölelt, egy percre megállt számomra az idő. Minden olyan tökéletes volt, és annyira nem akartam, hogy véget érjen. Aztán mikor elengedtük egymást a tökéletesnek tűnő pillanatot Gabe azonnal lerombolta egy halovány kérdéssel. Belül sikítottam, őrjöngtem és tomboltam. Viszont minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy válaszolni tudjak Gabe-nek. Láttam a szemében a türelmetlenséget, és hogy most nem fogok tőle könnyen megszabadulni. Vállaim megereszkedtek, majd egy mély levegőt vettem, beletúrtam a hajamba, és végül a fiú szemeibe néztem.*
-Ezért szeretném a segítséged kérni. Két apajelölt van, lévén, hogy kevés idő telt el a két aktus között. Szóval én sem tudom. Csak bízni merek, hogy tőled vannak a picik.*magyarázom, és válaszolok egyszerre Gabe-nek arra az apró kérdésére. Valójában nem tudom, hogy ezt nekem vele meg kellene-e beszélnem, mert biztosra veszem, hogy ő sem kész erre, én pedig nem gondoltam, hogy ő észreveszi azt amit csak én tudtam eddig...*
-Még mindig haragszol?*fogalmam sincs, hogy mit akarok kérdezni, csak egyszerűen tudom, hogy ki nem állhatom most a csöndet. Már nincs sok hátra a verseny kezdetéig, ha még sokáig itt rostokoltat a fiú, akkor lekésem...*

*Milyen volt Rebeccát a karjaimban tartani? Mennyei. Mindig ilyen érzés volt és szerintem mindig is ilyen lesz. Ő életem első és utolsó igazi szerelme azt hiszem. Ő volt az, aki megérintett úgy, ahogy eddig senkinek nem sikerült.
De muszáj volt megtudnom a válaszokat. Ha valóban terhes, akkor ki az apa? És ahogy reagált egyből tudtam, hogy fején találtam a szöget. Megdermedt és lassan válaszolt. Én pedig akkor dermedtem meg. Szóval én is lehetséges jelölt vagyok. De a mondat végi többe szám még jobban megdöbbentett.* -Picik? Hányan vannak? *Mondjuk miért is lepődök meg? Hisz ő maga is egy iker fele, szóval a génjeiben van. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elképzeljem, hogy én apa leszek... milyen apa lennék? Az biztos, hogy minden szeretetem a családomé lenne.
Következő kérdése meglepett, de őszintén válaszoltam neki.* -Én soha nem haragudtam. Engem inkább csak mélységesen megbántottak. Szerintem te pontosan tudod, hogy a szívem örökre a tiéd lesz, de hogy mindezt mikorra fogom tudni elfelejteni vagy megbocsájtani... azt nem tudom. *Nagyon szeretem őt még mindig. Minden pillanatban legszívesebben a karjaim közé zárnám, hogy soha ne engedjem el, de ott van az a tüske, ami nem engedi ezt. Ha kiderülne, hogy tőlem várandós... két malom között őrlődnék. Hisz nagyon boldog lennék, de úgy lennék, hogy ha egyszer megtette, akkor nem tenné-e meg újra.*

*Minden apró érzelem kiéleződött újra, bár nem mintha elhalványodtak volna, csak most még jobban kivirágoztak. Ez annyira megérintett, hogy sírni lett volna kedvem, idióta hormonok, és végig ez lesz... Egyedül vagyok, senki sincs velem, és Gabe az első külső inger, mióta elhagytam Seatont.... Illetve ha már ott tartunk ő volt az utolsó is három hónapja... Megdöbbentem a többesszámmal nem csodálom, én teljesen kiakadtam mikor az orvos közölte.*
-Hárman...*bukik ki belőlem a válasz, pedig nem akartam elmondani, nagyon nem. Ő is válaszolt az én kérdésemre, de most valahogy nem tudtam elhinni, hogy ő nem haragudott soha. Most főként nem, mikor annyi bajom van a pöttömök miatt. Figyelni az egészségünkre, dokihoz járni, vérvételre... És hol van még mikor megszületnek?*
-Ne haragudj, de nem tudom elhinni, hogy nem haragszol. Ezt ne akard bemagyarázni nekem... Fáj... Hagyj! Had menjek el...*rázom meg a fejem, és kettőt lépek hátra, el akarok tűnni.*
-Kezdődik a versenyem...*sóhajtok és felszállok Diablora. Onnan pislogok le szomorúan életem szerelmére.*
-Hiányzol Gabe!*suttogom, és elindítom a csődört a versenyünk felé. Míg odaérünk, addig persze szépen átgondolom, hogy mi legyen, egyáltalán megéri most ez a verseny? Ha Diablo jó helyen kezd akkor igen, de ha nem, akkor nagy baj is lehet belőle... Hát majd kiderül. A startkapuban még mindig máshol jártam gondolatban, mint kellett volna, aztán már csak a csengőket hallottam, és hogy felpattannak a kapuk, Diablo pedig kilő.*

*Ez az egész mai történés... Mintha nem is velem történt volna. Nem hittem volna, hogy valaha is újralátni fogom őt, így teljesen letaglózott, hogy Becca itt állt előttem teljes valójában. Átjárt ismét a szerelem érzése, ami egy cseppet sem halványodott bennem. Ölelni és csókolni akartam, de mindig eszembe jutott, hogy lehet más férfi gyermekeit hordja a szíve alatt. Akármennyire is szeretem, más gyerekeit nem tudnám felnevelni, emlékeztetnének minden egyes nap, hogy mi történt. Három kisgyerek... ezt még elhinni is nehéz.*
-Rebecca... *Csak ennyit tudtam kimondani, mert eltávolodott tőlem és ezzel együtt éreztem, hogy lélekben is ismét távol kerültünk egymástól. Ő pedig felszállt Diablo-ra, így tudtam, hogy a beszélgetésünknek most vége.
És ismét két szava elég volt ahhoz, hogy kétségek közé taszítson. Csak figyeltem, ahogy elindul a lovával. Olyan volt, mintha az életemből sétálna ki, amit nem akartam. Nem, ez a találkozás után nem. Hátra néztem és konstatáltam, hogy jó sok lovas van még vissza a versenyszámomban, így nem törődve vele Becca után iramodtam és a korlát szélére állva figyeltem az indulásukat. Most már tudtam mit fogok tenni, csak érjen a pálya végére. Nem fogom hagyni, hogy ismét csak úgy eltűnjön az életemből.*

*Az az arc most mélyen a szívembe égett, vagy inkább még mélyebbre, már nem tudom. Csak azt értem, hogy Diablo száguld velem a pályán, lassan az egész mezőnyt maga mögött hagyva. Nekem pedig szinte semmit nem kell csinálnom, bízom a csődörömben, és ezért hagyom a maga tempójában. Öt lóhosszra nyerjük meg a versenyágat, egy boldog mosoly kerül az arcomra, miközben áthaladunk a célvonalon, aztán történik egy kis baleset, a bal kengyelem elengedi magát, én pedig szokásosan a föld felé veszem az irányt. Egyik kezemet a hasamra kapom, a másikkal hárítom valamennyire az esést, így viszont ismét gazdagodom egy törött karral. A legrosszabb az egészben, hogy hallom is ahogy reccsen a csont, belőlem meg velőt rázó sikoly tört fel ennek örömére. De már érkeztek be a célba a többiek, cselekednem kellett. Elkaptam Diabló kantárszárát a ép kezemmel, majd felhúztam magam, és elugrottam az első beszáguldó elől. Mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, szemeim tágra nyíltak a rémülettől. Ha negyed perccel később állok fel, akkor áttaposnak rajtam... Pillantásom Gabe-t találta meg, amint a korláton állva figyel, a kényszer hogy a karjai közt keressek menedéket, és elsírhassam magam egyre nagyobb volt. Mind a két kezemmel a kezdődő pocakomat védtem, és igyekeztem nagyon gyorsan megnyugodni. Ahogy a többi lovas is elhalad előttem bizonytalan léptekkel indulok a fiú felé, ő az egyetlen most, aki biztosan meg tud nyugtatni. Vissza akarom őt kapni! Csak szeretni akarom...*

*Ahogy elindult a verseny csak még jobban tudatosult bennem, hogy nem akarom én őt elveszíteni soha. Igen, nagyon megbántott, amit nem tudok elfelejteni egy hamar, de szeretem őt. Aki még nem szeretett ennyire az nem is fogja soha megérteni, hogy miként vagyok képes neki ezt megbocsájtani.
Figyeltem, ahogy száguldanak végig a pályán fölényesen vezetve és végül elsőnek futottak be. Akaratlanul is vigyorogtam, hogy az én nőm az, aki nyert... persze ezt senki nem tudja, hogy hozzám tartozik. De nekem tökéletesen elég ez a tudat.
De aztán a vigyor lehervadt a képemről, ahogy Becca a föld felé indult meg. Szívemig hatolt sikolya, én pedig nem teketóriáztam, azonnal átugrottam a kerítést és megindultam. A többi ló pont előttem porzott el és láttam azt is, hogy ha Becca nem ugrik fel, akkor a többi ló simán átment volna rajta. Most talán ismét a karja bánta, de életben van. Egymást néztük és ő is elindult felém. Amikor végre odaértem hozzá, átöleltem és éhesen tapadtam az ajkaira. Lehet nem a kiéhezett vadságomra lenne most szüksége, de nekem most ez kell.*
-Szeretlek! *Suttogtam az ajkaiba és szorosan öleltem magamhoz. Mindig mellette akarok lenni. Az sem érdekelt, hogy ha ugratásban é nyertem és nem tudok ott lenni, majd szólok, hogy valami közbejött. Jelenleg nekem most Becca sokkal fontosabb.* -Elviszlek orvoshoz. *Mondtam neki. Ez nem kérés volt, hanem kijelentés, amivel nem érdemes ellenkezni. És ki nem mondatlanul ott lebegett, hogy a vérvételt is megejtem az apasági teszthez. Minél előbb tudni akarom, hogy ha nem az én gyermekeimmel várandós, akkor is legyen időm hozzászokni a gondolathoz. De nagyon reméltem, hogy az enyémek.*

*Minden félelmem ott lebegett előttem miközben elhaladtak köztem és Gabe között a lovasok. Láttam amint elindul, szinte azonnal ahogy én földet értem. Mára csak arra tudtam koncentrálni, hogy biztonságot nyújtó karjai közt lehessek. Ami nem is olyan sokára megtörtént. Úgy szakadt fel belőlem egy sóhaj, mint még soha. Igaz hogy fél kézzel, de úgy öleltem a fiút, mintha az életem múlt volna rajta, mikor ajkaimra tapadt felnyögtem, váratlanul ért, megilletődtem, de persze Gabe érezhette, hogy nekem is ez volt minden vágyam. Aztán az az egy kis apró szócska... Itt és azonnal adtam újra neki a szívem, amit igazából vissza sem vettem tőle. Ő jobban vigyázott rá, mint én valaha is fogok.*
-Én is szeretlek.*sírtam el magam, aztán mikor szorosan magához ölelt elengedtem magam, és hagytam, hogy patakokban folyjon a könnyem. Soha nem akarok máshol lenni, csak Gabe-nél. Lassan áthidalta a teret és az időt az agyam és a felfogó képességem között, orvoshoz akar vinni... Ja tényleg... a karom, megint. Vicces, ez már a második. Elmosolyodtam, de aztán megint átcsaptak az érzelmeim félelembe. Amikor a legutóbb orvosnál voltunk ketten... Ott romlott el minden...*
-Ne engedd, hogy benn tartsanak.*kapaszkodok a karjába, és arcomat a mellkasába fúrom, nem akarom ugyan azt átélni mint ami egyszer már volt. Nem lehet mindig ugyan az...*
-Ne hagyj magamra...*rázom meg a fejem, és nem tehetem róla, egyszerűen szükségem van az érintésére, szép lassan lábujjhegyre állok, és gyengéden csókolom, kicsit visszaveszek az előző hevességből. Ő az aki kell nekem!*

*Hogy mit csináltam én az elmúlt hónapokban? Amit Becca megismerése előtt is tettem. Nőtől nőig mentem, de azt hiszem csak azért, hogy valami elégtételt vegyek vagy nem tudom. Nem akartam, arra gondolni, hogy mi az, amit elvesztettem immár örökre... legalábbis akkor azt hittem, hogy örökre. Tiszta szívből szerettem Beccát, életem első szerelme és másikat nem is akarok már, ő jelenti nekem a mindenséget. Egy ölelésből értjük már a másikat.
Fel sem fogtam igazán, hogy mit mond, csak erre a szoros ölelésre és csókokra tudtam koncentrálni, mert többet árultak el, mint bármilyen szó. Éreztem, ahogy könnyei eláztatnak engem is, csak reméltem, hogy a boldogságtól van. Arcát simogattam, amikor aggódva mondta, hogy ne engedjem, hogy bent tartsák. Jól emlékeztem én is mindenre. Előzőleg is karja sérült és akkor történt, hogy elküldött, miután megkértem a kezét. Nem, soha többet! Nem engedem el.*
-Senki nem választhat el tőled. *Mosolyogtam rá kedvesen. Nem, nem engedem meg, hogy ismét az történjen meg, mint néhány hónapja. Ismét csak átkaroltam, hogy finoman csókolhassam. Hallottam, hogy a lelátó tapsvihartól és éljenzéstől hangos, de nem törődtem vele. Most az a fontos, hogy újra egyenesbe jöjjünk Beccával. Végül kicsit eltávolodtam tőle és megfogtam ép kezét és elindultam vele a pálya széle felé. Odaérve Diabló gyeplőjét átadtam az egyik segédnek és megkértem, lássa el a lovat és szóljon a díjugratáson, hogy nem tudok ott lenni az eredményhirdetésen. A pálya szélén várakozó mentőautóhoz vezettem a kedvesem és segítettem neki beszállni. A mentőtiszt persze azonnal lefektette, én pedig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy velük megyek, végül mehettem velük, mert rájöttek, hogy engem semmi el nem tántorít a célomtól.*

*Képtelen voltam megnyugodni, a szívem még mindig a torkomban dobogott. Az első csókot a könnyeim követték, az ijedség és a boldogság könnyei aztán már csak arra tudtam gondolni, hogy Gabe mellettem van és újra hozzá akarok tartozni kerüljön bármibe. Aztán amikor kimondja azt a bizonyos mondatot kicsit megnyugszom, de annál jobban bújok hozzá, míg csókol kikapcsolom a külvilágot semmi sem érdekel, csak Ő. Mikor a mentő felé kezd el kísérni akaratlanul is még közelebb bújok hozzá. Segít beszállni a mentőbe ahol azonnal lefektetnek, majd végignézek egy hangosabb szóváltást a mentőtiszt és a szerelmem között. Aztán mikor már végleg nem bírtam, akkor kicsit megemeltem a hangom.*
-A vőlegényem, és velem jön!*határozott kijelentést volt, ellentmondást nem tűrő, így végül Gabe velem tarthatott, a mentő pedig elindulhatott. Egy félénk mosolyt küldtem felé, majd kinyújtottam érte a kezem, ha pedig megkapom az övét akkor bizony meg is szorítom azt. Nem akartam a mentősökkel foglalkozni, csak vigyenek be a kórházba és kész.*

*Bennem volt még a tüske nagyon is a történtekkel kapcsolatban, de én szeretem Beccát. Nem tudom, hogy képes lennék-e más gyerekeit nevelni, de Rebeccát szeretem. Ebben akkor lettem egészen biztos, amikor lóháton elindult a versenye felé, én pedig szó szerint berezeltem, hogy örökre elveszítem azzal. Jó pár hónap van még vissza a terhességből is, addig úgyis lenne időm gondolathoz szokni. De ennyire nem futok előre, hisz lehet én vagyok a büszke apa.. és szó szerint büszke lennék akkor. Azt is előre látom, hogy Lilly hogy nézne, ha nagynénit csináltam belőle.
Most viszont minél előbb orvos kezei közt akartam tudni Beccát. Lássák el, aztán hazaviszem magamhoz. Nem éppen a legideálisabb a lakásom, mert nem vagyok az a rendszerető személy, de majd csak kitalálunk valamit. Ismét vissza kell rázódnom abba, hogy márpedig családom van... nem is akármilyen. És a mentőtiszt sem tántoríthatott el attól, hogy szerelmem mellett legyek. Neki most rám van szüksége. De aztán tátva maradt a szám és csak bámultam őt, amikor azt mondta, hogy a vőlegénye vagyok. Nem tudtam mire vélni. Most tényleg elfogadna, ha ismét megkérném? Vagy csak azért mondta, hogy velük mehessek? Megfogtam a felém nyújtott kezét és csak néztem őt. Láthatta rajtam, hogy a megdöbbenéstől nem szólaltam meg és nem másért. Jó hosszúnak tűnt az út a kórházig, de végig fogtam a kezét és csak akkor engedtem el, amikor az orvos azt mondta, hogy nem mehetek be a vizsgálóba vele. Türelmetlenül járkáltam és az egyik székre ledobtam a lovagló zakóm és kigomboltam az ingem néhány felső gombját.*