Lilly Lambrick

Ló neve: Szélvihar
Fajtája: Kisbéri félvér
Kora:3,5 éves
Nem:csődör
Idomított: Folyamatban
Bértartott: Bértartott a farmon
Egyéb: Saját pénzen vásároltam még csikó korában, nagyon ragaszkodó, szinte egy emberes ló, de azért másokkal is barátságos, de csak felületesen.


♦ ♦FÉLELMEK & AMIBEN KIEMELKEDŐ & AMIBEN ROSSZ♦ ♦
Mitől fél: Hogy megint elveszíti a bátyját.

Amiben kiemelkedő: Lovaglás, a lovak megértése, főzés-sütés, érzelmei kimutatása.

Amiben rossz: Nem tud szemét lenni azzal akivel kellene.


♦ ♦MÚLT♦ ♦
Meséljem el életem történetét? Hisz még alig éltem. Jó azért már van mit mesélnem. De a történetem ott kezdődik, hogy... Minden élet ott kezdődik, hogy megfogantam, csak ekkor még nem volt tudatom, tehát ugorjunk. Amikor már saját gondolkozásra ébredtem?!! Nos ez talán óvodában történt meg először, itt már képben voltam, hogy van egy bátyám, és én vagyok a kisebb. Négy éves lehettem mikor megszületett az öcsénk is Nicholas. Gabe és köztem öt év van, érdekes fejlemény, de most mit kezdjek vele, én lettem a fiatalabb. Kis "városi" lány vagyok, de tele tudás vággyal. Mikor a bátyám kinőtte Gorgo-t, én megörököltem, itt kezdődött a lovas karrierem is. Először elég bénácska voltam, de apa és anya sokat segítettek, így napról napra ügyesebben lovagoltam. Szerettem lovagolni, talán még iskolába járni is, de ez annyira nem érdekelt. Mindig az vártam, hogy mikor érek már haza. Napi másfél óra lovaglás után egyre többször növeltem az időt, míg négylábú barátainkkal voltam. Az egyik nap Gabe nem ért haza időben, az egész farm felbolydult és a keresésére indultak, nekem csak annyit kötöttek a végén az orromra, hogy balesetet szenvedett. Megijedtem, nagyon szerettem a bátyámat, napokig csak körülötte sertepertéltem, és most már belátom sokszor ez bosszantotta őt. De én vigyázni akartam Gabriel-re, nem érdekelt a "Húgi most hagyj!" morgása. Eddigi életem során talán csak egyszer történt meg, hogy nagyon csúnyán összekaptunk, tinédzser lettem, és ezzel egy időben el is kezdődött a "női" hisztis korszakom. Egy kicsit el is hanyagoltam a lovaglást, már nem az volt a fő célpont, hanem a pasik, bulik, barátnők, és a vásárlás. Keveredtem én elég sok zűrbe, általában a bátyám rántott ki a süllyesztőből. Rendőri ügy... Ilyen is volt, kezdtem balhés lenni, rossz társaságban keveredni, a szülők nem nézték jó szemmel, de Gabe mindig mellettem állt. 17 évesen elkezdett benőni a fejem lágya, úgy éreztem kicsit hasznosabb dolgokkal is kellene foglalkoznom, elhatároztam, hogy állatorvos leszek, mellette pedig beiratkoztam egy önvédelmet oktató tanfolyamra is. Senki, ismétlem senki nem honorálta eme döntésemet, de én határozott lettem, egyre kiegyensúlyozottabb és a jegyeim is egyre jobbak lettek az iskolában, biztos lábakon állt félévkor, hogy jövőre egyetemre megyek. Nyáron egy lovardában dolgoztam, és mindent megtanultam a lovakról, frissítettem a tudásom, és visszazökkentem oda, ahol kiskoromban abbahagytam ezt az egészet. A tanulópénzem felét mindig hazaadtam, a másik felét pedig biztos helyre dugtam, hogy legyen majd miből fedezni az egyetemet. Egy apró csikó született következő nyáron abban a lovardában, senki nem hitt benne, hogy megmarad, nagyon gyönge volt. Még az anyja is lemondott róla, én viszont nem. Ott voltam mikor megszületett, és első látásra szerelmes lettem az apró kisbéri félvér csődör csikóba. Könyörögtem a lovarda tulajdonosának, hogy ne vessen véget a pici csikó életének, dupla műszakot vállaltam, és lassan megerősödni látszott a csikó, nyár végére utolérte a kortársait, talán egy picit nagyobb is volt. Büszkeség volt a tekintetében, és szeretet, na meg az az ellenállhatatlan tűz amit születése után azonnal észrevettem. Mikor sétáltattam mindenki elismerően bólintott felém, és a lovarda tulajdonosa is megdicsérte a munkámat. Eltelt a nyár, én pedig egyetemre mentem. De minden reggelem Szélviharnál kezdődött. Megetettem, megsétáltattam, majd kivittem a karámba. Az egyetem után vissza a lovardába, kicsit még kényeztetni a csikót, majd lecke írás, általában ez közös munka volt. A csikó elfeküdt az ölemben én pedig a jegyzeteimre koncentráltam. Ő erősített abban, hogy csináljam tovább. Eltelt egy év, elkezdődtek a futószáras műveletek Szélviharnál, a lovarda tulajdonosa kikötötte, hogy én csinálhatom, persze Hank a tréner mindig ott volt, és segített nekünk. A csikó minden rezdülése az én létezésem fő eleme volt. Nem hanyagoltam el, és mindig időben ott voltam, ám egyik nap súlyos tüdőgyulladást kaptam. Ez télvíz idején történt, másnap pedig egy telefont, hogy Szélvihar nem akar enni. Senkiben nem bízott annyira, mint bennem, mintha csalódást okoztam volna neki. Nick-et kértem meg, hogy legyen olyan jószívű, és kísérjen át a lovardába, különben belehalok, ha a csikónak valami komolyabb baja lesz. Csak két óra kimenőt kaptam anyáéktól, így minden perc számított. Mivel nem hagytam magára a csikót, az egészségi állapotom csak lassan kezdett javulni, de nekem az első Szélvihar volt. A fiatal csődör hamarosan hivatalosan is két éves lett. Csodáltam, hogy mennyit nőtt azóta, hogy gondját viselem. Most már a marja ott volt, mint a fejem. Többet edzettünk, és szép lassan hozzászokott a nyereghez is, viszont még nem ülhettem rá. A lovarda tulajdonosának a fia fente a fogát Szélviharra, hiszen az anyja és az apja is remek felmenők voltak, díjnyertes lovak, így a csikójuk remek vérvonal szülötte. De a fiú arrogáns és beképzelt volt, szinte semmit nem tudott Szélviharról. A csikó pedig remek emberismerő lélekkel rendelkezett. Rend szerint ellenkezett, ha Brad a közelben volt, így azt hitték kezelhetetlen. Aztán egyszer csak arra kértek, hogy én üljek a nyeregbe. Míg Brad ott volt féltem, hogy Szélvihar engem sem fog engedni, hogy felüljek rá. Hosszas beszéld után végül a kengyelbe helyeztem a lábam, és pillanatokon belül a nyeregben voltam. Hank volt a futószár végén, benne úgy ahogy még bízott Szélvihar, de másban nem. Óvatosan simogattam a nyakát, és beszélte hozzá, majd végül elindítottam. Tökéletesen mozgott, az első gyakorlat gyorsan véget ért, és mindenki megtapsolta az ügyes csikót, én pedig a lovasa lettem. Ez után úgy kellett beosztanom az időmet, hogy mindenre elég legyen. A tanulásra, a lovaglásra, a barátaimra, akik idő közben cserélődtek. Már magasabb szinten mozogtam, mint a korombeliek. Aztán elfogott egy nagyon nagyon furcsa érzés. Napokba telt, hogy rájöjjek hiányzik Gabe. Rossz érzés volt, közel öt éve nem láttam már a bátyámat. Csak tévében ahogy megnyert egy-egy versenyt. Összeszorult a szívem, szükségem van Gabriel-re. Nézelődni kezdtem, hogy merre lehet a szoknyapecér bátyám, míg végül rá nem akadtam az utolsó levelére. Seaton... Jól elbújt, az tény. Az összes pénzem ráment arra, hogy megvehessem Szélvihart, de nem bántam, nem fogom ott hagyni Brad kezei közt. Már három és fél éves a csikó, lassan kész felnőtt lesz, de van még némi hiányossága, de ezt már a bátyámmal szeretném kiküszöbölni. Rengeteg veszekedés volt abból, hogy miért vettem meg a kisbéri félvért, de én éreztem, hogy mit tudok belőle kihozni, és azt is tudtam, hogy ha más nem hát majd Gabe megért. Egyetemet váltottam, és továbbra is az állatorvos szak felé vittek a lépcsőfokaim. Elértem Seaton határát... Már csak téged... igen téged kell megtalálnom Gabe.

Cím: Seaton, Watson lovasfarm...

-Kihívás elfogadva!


Idiótája megint itt hagyott, sajnos James nem fogott meg annyira mégsem, így jövök Gabe után, mert engem aztán nem fog elhagyni.Nézzük meg mi lesz itt. Csak megint egyetemet kellett váltanom, ez annyira nem lesz jó majd hosszútávon.

♦ ♦PÉLDA JÁTÉK♦ ♦
*A motoros témát mielőbb el akartam kerülni, de úgy tűnt nem igazán fog menni a dolog. James csak csak rá akart beszélni arra, hogy de igen is motorozzak vele egyet. Végül nagyot sóhajtottam és bólintottam*
-Jó legyen, egy kör, de semmi több.*mosolyogtam rá fejet csóválva, úgy szabadulok ha engedek. Illetve... talán nem halok bele abba, hogy ha egyszer felülök egy olyan szörnyetegre. Újabb bókot kaptam, már a zsebeim tele vannak bókokkal, tehát kezd sok lenni.*
-Eleget kell tanulni igen.*végre egy téma amiben megszólalhatok. Nem kell tartanom attól, hogy megint bókolni kezd, mert feszélyez vele. Ám következő kérdése meglepett.*
-Hú! Hogy is mondjam... Amit manapság pasizásnak neveznek... nem, azt nem csinálom. Ismerkedek, de még nem volt kapcsolatom. Egyébként is a bátyám, mint egy hímes tojásra... úgy vigyázott rám is.*vonok vállat, miközben arckifejezésem komoly marad.*
-Nem harcias, inkább csak védelmező... Kár hogy öt éve nem láttam... De legalább nem ő az első hímnemű akit azóta látok.*pislogok a fiúra édesen, majd lenyalom a tejszínhabot ajkaimról. Aztán mikor James közölte, hogy Ő majd beszél a bátyámmal azonnal felkaptam a fejem.*
-Azt nem kellene... Majd elmagyarázom neki én a helyzetet. Dilis ha rólam van szó, nem akarom, hogy bajod legyen belőle. Néha képes előbb cselekedni, mint gondolkodni. Engem viszont azért csak nem ütne meg.*húzom el a számat, isten ments, hogy valakit is miattam gyepáljon el a bátyám, főleg egy olyan srácot, mint James. Azt is megtudtam, hogy a fiú velem szeretne még egy kis időt eltölteni, jól esett, így azt sem bántam, hogy megint elpirulok. Intett egy pincérnek, és fizetett, helyettem is, pedig bárhogy rimánkodtam... Csak nem sikerült a dolog, bele kellett törődnöm, hogy a végszó az lett: "Egybe kérem." Mármint a számlát, de okos vendéglátósnak ezt nem kell magyarázni, én meg amúgy is megértettem. Megtörtént a fizetés, majd kiléptünk a presszóból, hogy még egy kicsit kettesben legyünk.*
-Mit érdemes tudni a városról?*hátha régebb óta lakik itt, és valami érdekességet is meg tudok majd nézni, ki tudja. Az égbolt sötétedni kezdett, de annyira nem érdekelt. Jó volt James társasága semmiért sem hagynám most itt.*

♦ ♦ Play by - Victoria Justice ♦ ♦[/center]